Phantasmagoria
 

Az állomáson állva a holnap vonatára vártam,
de már rég lekéstem az utolsó járatot.
Álmaimat az éremmel működő szekrényben hagytam,
és sajnos már egy fillérem sem maradt.

"Mi olyan nehéz benne? Csak próbáld meg újra."
Értem. Felfogtam.
De semmit sem tehetek ellene.

Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy semmit sem értem el,
ezért imbolyogva meglendítem a jövőmet felképező kalapácsot.
Még szívem szirénáját is széttöröm vele.
Azt mondom, "Így nem lehet élni...!"
inkább elpusztítom a világot.

Felfalta a Tokyonak nevezett szörnyeteg.
Azt beszélik, teljesen megtébolyult
Régen olyan ragyogó volt a mosolya,
de sajnos most egy szörnyeteg gyomrában végezte.

"Régen sokat énekeltél, próbáld meg újra kezdeni!"
Hallgass! Nem tudod befogni?
Hiszen már semmit sem tehetek.

Észrevettem, hogy semmit sem érek el.
"A tehetség rosszabb a középszerűségnél." De mégis mi a tehetség?
Megszabadulok minden láncomtól.
Azt mondom "Nem érdekel hogy végződik"
és elpusztítom a világot.

Most, hogy mindenkitől megszabadultam, már csak a magányt hallom.
Ifjúságom, könyörgök, megbocsátanál végre?

Már réges rég tudtam, hogy nem érek el semmit.
Végül, tisztán és világosan látszott, minden az én hibám volt.
Egész életemben egyedül maradok
Azt mondom, "Terjesztem ezt a szerencsétlen szerelmet."
Azt mondom, "Hiszen már így kell élnem."
és elpusztítom a világot