Phantasmagoria
 

[1]

            A fehér folyosó a végtelenbe nyúlt és minden lépésem sokáig visszhangzott rajta.

Jó ideig semmi sem változott ezért lassan eluralkodott rajtam valamiféle leírhatatlan félelem és tehetetlenség különös egyvelege.  Ahol eddig sétáltam, legalább itt-ott láttam pár munkásnak kinéző alakot, de azóta életnek nyomát sem találtam. A síri csend pedig csak tovább fokozta nyugtalanságomat.

            Az erdő mellett fekvő város tele volt élettel. És habár viszonylag nagynak számított, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy mások nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak neki. Ráadásul a városlakókhoz képest, a körülötte lévő erdőben élő családok igen szerény körülmények között tengették napjaikat.

            Én pedig jelenleg annak a kórháznak a folyosóján bolyongtam, amit a város központjában építettek fel. Múlt éjjel egy orvosként dolgozó barátom felhívott: – Behoztak egy gyereket. Szeretném, ha ránéznél.

– Hé! Ezer éve nem láttalak!

            Lelkes kiáltással valaki hátulról megragadta a vállamat. Mikor megfordultam egy fehér laborköpenybe öltözött, jólszituált, mogyoróbarna hajú férfi állt előttem. Arcát szeplők borították.

– Örülök, hogy elindultam megkeresni téged. ...Látom, megint sikerült eltévedni – mondta mosolyogva Cliff, az egyetlen barátom.

–...Szimplán csak nem emlékszem már annyira a helyre. Mióta ott élek, talán csak... bevásárolni járok a városba.

– Persze, de itt azért jóval több időt töltöttél el, szóval...  Bár… Végül is, ja. Mondjuk. az egyetem óta tudom, hogy világéletedben hajlamos voltál eltévedni – Cliff homlokára barázdák ültek, ahogy összevonta a szemöldökét. –...Mindegy, még mindig nem tudom felfogni mi vitt rá, hogy megvedd azt a helyet. Folyton csak rosszmájú pletykákat hall róla az ember. Például, hogy elmegyógyintézet volt, vagy, hogy embereken kísérleteztek...  Meg kismillió más dolog.

– Pedig csak neked köszönhetem. És elismerem, furcsa hely. Kezdve ott, hogy nincsenek ablakok, és az egyik szoba kitűnő alapot ad a rémtörténeteknek. De meg kell mondjam, egészen megszerettem. Főleg mert az emberek elkerülik.

– Szóval jobban belegondolva az egész az én saram, he... De komolyan. Mégis mi van azzal a bizonyos szobával? Vagy várj, csak nem a balszárny második emeletére gondolsz? - kérdezte Cliff kicsit tétovázva.

– Még a kitakarítására se vitt rá a lélek, ezért úgy hagytam és bezártam az ajtót.

   A válaszom hallatán a homloka még ráncosabb lett. Sóhajtott és egy ideig némán néztünk egymásra.

– Szóval, a gyerek, akiről meséltem… Hallottál a betörésről, ami a városban történt? Ő a házaspár gyereke. Úgy tűnik nincsenek testvérei – magyarázta Cliff bánatosan.

–...A szüleivel mi történt a támadás után?

            Cliff csak némán megrázta a fejét. A híradóban csak annyit árultak el, hogy "Életveszélyes állapotban szállították őket kórházba." Viszont az arckifejezéséből kikövetkeztettem, hogy egyikkőjüket sem sikerült megmenteni.

– Na de, először is, megpróbálnál beszélni vele? Mikor én próbáltam... Mondjuk azt, nem ment túl jól.

            Az ellentétes irányba vezetett. Aggodalommal töltött el a Cliffen eluralkodó bánat, ezért követtem.

♦ ♦ ♦

            A városban az utóbbi időkben megnőtt a balesetek száma. Bár a körülmények mindegyiknél különböztek a gyanúsítottak egytől-egyig állították, hogy valami átvette felettük az uralmat. Még a televízió és az újságok is inkább ezekre az állításokra koncentráltak a valódi tények helyett.

            Úton a fiú felé, Cliff mindent elmondott róla.

            A betörés alig két napja történt. A gyanúsított meglátogatta a könyvtár mellett lévő Llewellyn rezidenciát és rátámadt az ott élőkre. Többször is lesújtott a késével. Csupán ennyi történt. Semmi sem utalt arra, hogy elvittek akár pénzt vagy egyéb értékeket, de még csak tisztességes indítékot sem találtak. A gyanúsított csak egy logikátlan vallomással tudott előhozakodni - úgy érezte mintha megszállná valami és hangokat parancsolgattak neki.

            A Llewellyn családban egyetlen gyermek élt, de a baleset idején nem tartózkodott otthon. Mire hazaért és rátalált a megcsonkított szüleire a gyanúsított már elmenekült.

            Utána a szomszéd talált rá az eszméletét vesztett fiúra az épület bejárati ajtajánál. Mikor átszaladtak, meglátták a helyszínt és azonnal értesítették a rendőrséget.

– Biztos hatalmas megrázkódtatás érhette. Állítása szerint, a nevén kívül semmire sem emlékszik. Sem a balesetre, sem pedig a családjára.

– Amnézia?

            Cliff rám nézett, majd bólintott kicsit lassítva a tempóján. Talán feltűnt neki, hogy kezdek kifulladni. Szánalmasnak éreztem magam emiatt, de végül abbahagytam az erőlködést és inkább lelassítottam.

– Még nem mondtam meg neki, hogy meghaltak a szülei. Túlságosan összezavarná. Ráadásul nincs más élő rokona... Te viszont otthont és menedéket adsz azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs hová menniük, nem?

            Némi szünet után csendben bólintottam.

– Ez már a második ilyen kérésem, de remélem, elfogadod... Magadhoz tudnád venni? Azonnal hívlak, ha találok rokont vagy nevelőszülőt, aki befogadná.

            Kezemmel végigsimítottam a homlokomon és elgondolkoztam.

            Jelenleg négy gyerekre vigyáztam az intézményben. Viszont még egy tanulmányozható alany csak plusz munkával járna. Ez alapján kellett döntést hoznom...

♦ ♦ ♦

            Mielőtt bármire juthattam volna, megjelent előttem egy fiú. Bizonyosan az, akiről eddig mesélt nekem. Egyedül ücsörgött a folyosón lévő égszínkék padon.

            Szőke volt és fehér pólót viselt. Fejét lehajtotta ezért nem láttam az arcát. Ezen felül, fekete nadrág volt rajta. Mégis, nadrágtartója és kék-fehér csíkos térdzoknija volt a legszembetűnőbb.

            Tekintetét rabul ejtették az ölében lévő vastag könyv lapjai. Szeme újra és újra balról jobbra haladt. Úgy tűnt, teljesen lefoglalja az olvasás. Egy ideig figyeltem, de nem vett tudomást a jelenlétemről.

            Elé álltam, de csak akkor emelte fel a fejét, mikor letérdeltem, hogy szemmagasságban legyünk egymással. Kicsit sápadtnak tűnt, ahogy aggódva rám nézett. Eddig nem vettem észre, de mintha még maradt volna egy kis élet kék szemeiben.

            Csak egy megérzés, de... Egy hajszálon függött, hogy ez a kis élet is végleg kihunyjon.

            Mély lélegzetet vettem, hogy valahogy leplezzem a meglepettségemet. Majd kezemet a mellkasomra téve elmosolyodtam.

–Szia – köszöntöttem.

<< Vissza || Adatlap || Tovább >>