Phantasmagoria
 

A beszélgetés szikrányi gondolata nélkül, a szűk autót betöltötte a csend és a magány.
"Kérlek, tartson örökké ez a fájdalmas csend." - gondolta magában a sofőrnő.
"Létezésem úgyis értelmetlen."
Irigyelte azokat, akiknek volt annyi önbizalmuk, hogy ilyen reménytelen módon azonosítsák magukat.
Egy cél nélküli létforma. Milyen csodálatos is lehet. Más szóval, olyan emberek, akik független döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan vesztegessék el az életüket. Vagy talán nem ez a szabadság pontos megfogalmazása?

Ezzel ellentétben az ő létezésének pontos célja volt. A háta mögött ülő öregember eszköze volt. Ezért volt létezésének oka, és egyben a végzete is.

A magány hátulütője, hogy csak önmagadat szeretheted. Bár az öregember vele volt, ettől függetlenül mindig egyedül érezte magát.

Talán ezért is szerette annyira a csendet. Ez volt az egyetlen olyan időszak, amikor parancsok nélkül élhetett.

De szeretett csendjét könyörtelenül megzavarta a mögötte ülő ember hangja.
- Ha az elixír tényleg elkészült, végezz minden kellemetlenkedő alakkal.
- Igenis.
- Egyedül megyek majd. Neked összesen annyi dolgod lesz, hogy elhallgattatod a többit. Elég egyszerű, nem?
- De.

"Milyen elfogulatlan ez az öregember" - gondolta magában. Őt is beleértve, minden élőlényt egyformán kezelt. Fajtól, nemtől, kortól és értéktől függetlenül. Nem számított a jó és rossz, a múlt és a jövő... A szemében minden csak puszta eszköz volt. Mindentől megszabadult, ami hasznavehetetlennek vagy feleslegesnek bizonyult.

- Már a városban vagyunk...? Kerüld el a főutakat.
- Igenis.
A sofőrnő végül abbahagyta a gondolkodást. Agyában villámgyorsan jelentek meg a lehetséges útvonalak, amik a leggyorsabban juttathatták el a cél felé.

Az autó bekanyarodott a mellékutcába pont a sarkon lévő kalapboltnál.