Phantasmagoria
 

SWITCH (Kenshi Yonezu naplójából)

Szeptemberben új single-t adok ki. Bár mindig ezt mondom, de nagyon jó dalok. Mind a három. Bár ez igazából a dalok összefűzéséről szólna, mindig rosszul érzem magam, mikor olyan helyre kerülnek, ahol kevesebb ember fülébe jutnak el. Úgy érzem, ha azzal a gondolattal ülök le zenét szerezni, hogy "Áh, csak töltelék dalok lesznek" valami unalmasat kapok, ezért munka közben bele se gondolok a sorsukba.

 

Befejezem a munkát, hazamegyek, a kulcsomat, pénztárcámat a mobilomat és mindent, amit a zsebembe tömködtem az asztalra dobok, kinyitom a hűtőt és csak vizet találok benne. Érzem, hogy szimmetria van a szoba és az elme között, de talán a "hűtő és az elme" találóbb párost alkotnak. Dolgok amikre szükségem van, dolgok, amikre nincs, dolgok valaki másnak, valaki más dolgai. Unalmas az a hűtő, amiben csak az élethez elengedhetetlen dolgokat találod, viszont lényegében összhangban van azzal, hogy unalmas életet is élsz. Talán, ha eszek egy falatot vagy bármit, végül a hűtőm és az életem is megtelik majd. Még három nap se múlt el, de már beleuntam a hozzávalókba, amiket összevásároltam és egyszerűen hagyom őket a pulton elrohadni.

 

Egyre inkább úgy érzem, hogy nem kéne rejtegetnem, ezért inkább leírom: Voltak depressziós hullámvölgyeim és őszintén szólva, piszkosul borzalmas életem volt azokban az időszakokban. Mégis néha felidézem mit éreztem akkor. Az idő múlása hihetetlenül felgyorsul. Egyszer csak olyan időjárás mellett ébredsz, aminél elviselhetetlen rövid ujjút hordani, csak ahhoz egy órába telik erőt gyűjteni, hogy oda-vissza megjárd a közértet, egy nap legalább 20 órát alszol.

 

Sose fáradtam bele a gondolatba "Mi is egyáltalán az élet?" és az első kép, ami hirtelen az eszembe jut soros kapcsolásokkal egybekötött villanykörték gyűjteménye. Miután belerázódsz a rutinba, hogy törékeny dolgokat illesztesz adott pozícióba, feltolod a kapcsolót, amitől vagy fényárban úszik, vagy pedig kialszik minden. Ha a jelen a kollektív múlt eredménye, akkor a jelenleg létező énem maga a kapcsoló, aminek a pozíciója attól függ, elfogadom vagy tagadom a múltat.  Ahogy ismétlődnek a napok, amikor mintha minden értelmet nyerne és a napok, amikor csak úgy érzem, az időmet vesztegetem, engedelmesen csavargatom be a villanykörtéket.

 

Régen, számos olyan alkalom volt, mikor valami miatt szenvedélyes düh lett úrrá rajtam, vagy elbizonytalanodtam,  mert egyszerűen nem láttam milyen út áll előttem, viszont azóta sokkal tisztábban látok mindent. Arra gondolok, egyáltalán nem biztos, hogy megélem a holnapot, ha már jól érzem magam, akkor győztem, miközben azon morgok, hogy vajon van-e ennek bármi értelme, ma is újabb villanykörtéket csavarok a helyükre.