Phantasmagoria
 

[3]

...Borzalmasan fájt a fejem. Talán elkaptam Allen megfázását. Nem, mindenkinél jobban tudtam, hogy nem erről van szó. Megint megerőltettem magam. Ismerős szédülés lett úrrá rajtam.

–...Igen, ellenőriznem kell, hogy minden ajtó zárva van-e. Az biztos, hogy a könyvtár nincs, mert Stella ott van...

            Lassan feltápászkodtam. A helyzet már annyira súlyos volt, hogy járni sem tudtam.

Csatt!

            Valami összetört az emeleten. Már rég elmúlt a lefekvés ideje, mégis valaki még fent volt? Úgy hangzott, mintha a raktárból jött volna, viszont azt majdnem mindig bezártam...

            ...Mindegy. Muszáj megnéznem ki az.

            Felszaladtam és kinyitottam a raktár ajtaját.

– Ki van ott?!

            Felkapcsoltam a lámpát és velem szemben megláttam Allen holtsápadt arcát. A lábánál üvegszilánkok és egy pillangó hevertek.

            Allen teste megremegett, ahogy felém nézett. Óvatosan közeledtem hozzá, nehogy még jobban megijesszem.

            Letérdeltem, hogy szemmagasságba legyek vele és gyengéden megszólítottam.

–... Hallottam, hogy valami összetört. Mit kerestél itt? Hiszen megmondtam, hogy ne hagyd el a szobádat takarodó után.

Szégyenkezve nagyon halkan motyogni kezdett.

– ...A lepke... azt mondta segítsek.

...A pillangó megszólalt?

–..Értem. Sajnos hiába olyan szép a lepke, mint egy élő, már nagyon régóta halott. Ugye aminek nincs lelke nem tud beszélni?

            A szívem összeszorult a miatt, amit mondtam. Még mindig bántam, ami azon a napon történt.

– A lepke is összetört... – mondta Allen szipogva, majd elfordította a fejét.

            Közelebb húztam a kezét és megkönnyebbültem, miután láttam, hogy nem vágta meg magát. Még mindig remegett. ... Talán túl szigorú voltam.

–...Úgy tűnik nem sérültél meg. Most ez a legfontosabb. Ezek a szilánkok hihetetlenül veszélyesek. Majd én összeszedem őket, te csak menj aludni.

– Sajnálom... – ismételte halkan újra és újra. Rossz hír, ez még veszélyes is lehet.

– Semmi okod arra, hogy elnézést kérj. Csak legközelebb ne csinálj ilyet. Jól van, jól van, jól van, jó, jó... Nincs semmi baj.

            Gyengéden megfogtam Allen kezeit és a mondókámat ismételgettem. Tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám. Valami furcsát mondtam volna?

...Mindenesetre, felálltam, hogy kivezessem a szobából, mikor egy éles hang ütötte meg a fülemet.

- Téééényleg minden jól van?

-..!

            Valahonnan egy hangot hallottam. Egy kellemetlen hangot, amit sajnos túlságosan is jól ismertem.

– Minden rendben, Tanár úr?

            Meglepetten néztem fel. Allen aggódva pillantott rám – Jól vagyok, – mondtam majd kivezettem a szobából.

            Miután megbizonyosodtam róla, hogy lement a lépcsőn anélkül, hogy megfordultam volna válaszoltam a hangnak – ...Figyeltél?

– Apám, mintha citromba haraptál volna! Pedig ennyi idő után szívesebb fogadtatásra számítottam.

            Valami felkúszott a hátamon. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

– Hisz évek óta ismersz engem. Na, mi lesz?

            A jellegzetes nevetéstől kirázott a hideg. Megfordultam és a hang irányába néztem.

–... Szeretnék kérni egy szívességet.

<< Vissza || Adatlap || Tovább >>